INFORMÁCIÓK          FACEBOOK

 

BLOG

SANYI TÖRTÉNETE - AMIKOR EGY KOCKAFEJET ÖRÖKBE FOGADNAK

Edina
2022.05.13 09:25
SANYI TÖRTÉNETE - AMIKOR EGY KOCKAFEJET ÖRÖKBE FOGADNAK

Ezt a történetet azoknak szánjuk, akik hepiendre vágynak. Nem lövöm le a poént, mert a poén
a legnagyobb öröm az egészben és örüljünk már felhőtlenül az elejétől.


A történet lejegyzője roppant szerényen elkente a kétlábúak szerepét ebben a sztoriban, pedig nélkülük, kettőjük nélkül és a családjuk nélkül egészen más sors jutott volna Sanyinak.

A cikkben nincsen szó arról sem, hogy Sanyival együtt négy befogadott kutyának biztosítanak boldog, szeretetben, gondoskodásban gazdag életet. És arról sem, hogy micsoda komoly átszervezések, izgalmak és manőverek folytak családon belül, hogy minden kutya (és macska és madár) életét alakították át hogy az összes állatnak jó legyen.


Ez nekik nagyon sok munkával, aggódással, bizonytalansággal és nem kevés anyagi ráfordítással járt, de nem adták fel.
Nekik köszönhető hogy ez egy olyan történet, ami boldogan végződik.

Szóval hogyan fogadj örökbe egy teljesen esélytelen kockafejű kutyát, még akkor is ha ez egyáltalán nem állt szándékodban?

Történetünk főhőse Sanyi, a kitudjahonnan előkerült bőröndfejű kutya.

És legalább ennyire Edina és Mariann, a két filigrán, de akadályt nem ismerő, rettenthetetlen lány.

Tudjuk, hogy a társadalom, az államilag nem nagyon létező állatvédelem lenyomata, hogy a menhelyek tele vannak bullszerű kutyákkal. Ők még a szerencsésebbek, mert biztos helyen vannak, nem éheznek, nem harcoltatják, nem bántják őket.

És itt van Sanyi, aki jókor volt jó helyen és most elmeséli a történetét.
Érdemes elolvasni.

"Egy hűvös decemberi napon vitt be a szimatom az autópálya melletti telephelyre. Az emberek távolról figyeltek, némi riadalmat véltem felfedezni viselkedésükben, de nem igazán foglalkoztam ezzel, rettentően korgott a gyomrom. Jöttem-mentem ennivaló után kutatva.

Egyszer csak azt vettem észre, hogy néhányan meg akarnak ismerkedni velem közelebbről. Nekem ehhez viszont, nem igazán volt kedvem.

„Nézzétek, már a patkányirtós dobozt kóstolgatja, szegény!” - mondták a közeledők, és egyikük felől valami nagyon csábító illatot hozott a szél. „Gyere, morgós kutya,” – Ez én lennék? – „odaadom neked az ebédem.”

Így átgondoltam ezt az ismerkedés dolgot és utánuk mentem egy rácsos kis helyre a telep szélén. Amit kaptam, finom volt nagyon, de kevés, bár úgy értettem, hogy nem sajnálta az illető tőlem az ebédjét, nem feleztünk vagy ilyesmi, az egészet nekem adta.

Épp ezen morfondíroztam, mikor megfordulva észrevettem, hogy a rácsos helyről nem tudok kijönni. Bezártak. Bezártak az emberek és otthagytak.

Egy darabig kétségbeesve járkáltam fel s alá, menekülési utat keresve. Amit nem találtam, de egy száraz, bélelt kis zugot, viszont igen. Belehajtogattam magam, a szél elől, és mivel a pocakom már nem korgott elviselhetetlenül, úgy döntöttem, előbb alszom egyet, a „hogyan jutok ki innen” problémával pedig, majd kipihenten foglalkozom.

Később kiderült, ez a probléma jóval nagyobb, mint gondoltam.

Sokáig, nagyon sokáig voltam így látható.

Enni- és innivalót, rácson keresztül szépen, rendszeresen kaptam, amit én minden alkalommal egy-egy jól irányzott morgással észrevételeztem. De a kennelbe – mert közben megtanultam, hogy így hívják ezt a kék rácsost, körülöttem – nem jött be hozzám soha senki, ki sem engedett belőle senki.

Egyszer csak jött két apróbb ember, lányok, az egyikük annál a cégnél dolgozik, amelyikhez a telephely tartozik (csak kicsit messzebb), a másik pedig a testvére.

Kicsit lököttnek tűntek elsőre, lyukat beszéltek a hasamba, de hoztak grillcsirkét, nem is egyszer, így elnéztem nekik.

Sokat tanakodtak a fejem felett is, olyanokat mondtak, hogy: „bull típusú” „harci kutya” „morog, kiszámíthatatlan” „chip nincs benne” „nem keresi senki” „menhely nem fogadja” „gazdát találni neki esélytelen”. Én ebből semmit nem értettem (de annyit mondogatták, hogy megjegyeztem), csak ettem a grillcsirkét és mindig sírtam, mikor elmentek és egyedül hagytak.

A napok nagy részében, társam csak a magány és a decemberi fagyok voltak.

Aztán egyszer csak, Sanyi lettem. És a nevem mellé egy kiadós lelkifröccsöt is kaptam, idézem: „Sanyi, ha nem akarsz ebben a kennelben megrohadni, akkor abba kell hagynod a morgást, be kell engedned a kennelbe, hogy nyakörvet és pórázt rakjunk rád. Elviszünk rehabilitációra, és ha ügyes leszel, gazdát találnak majd neked. De ehhez először is, abba kell, hogy hagyd a morgást!”

Komolyan elgondolkodtam az elhangzottakon, eltelt még egy kis idő, de végül úgy döntöttem, felhagyok a morgással, vagy nem is teljesen, inkább csak nem morgok annyira, és beengedtem az egyik lányt a kennelbe. Ő így ki tudott nálam takarítani, ami lássuk be már nagyon ráfért a rezidenciámra, majd egyik nap kivitt a kennelből, és megtettük az első kis kört a telepen.

Körözés közben is folyamatosan duruzsolt. De mivel a séták egyre hosszabbra nyúltak ezáltal, szívesen hallgattam. Elmesélte, hogy meg kell bíznom benne, szófogadónak kell lennem, mert a családja nagyon sok pénzt fog kifizetni azért, hogy engem benntlakásos iskolában kiokosítsanak, kitanulmányozzák a viselkedésemet. Mindezt azért, hogy később az alapítvány, aki vállalta, hogy iskola után fogad engem, megtalálhassa az igazán nekem való gazdit.

Azért, mivel más dolgom úgysem nagyon volt, egyedül a kennelben, ezen a szón, hogy gazdi, sokat morfondíroztam. Mit is jelenthet pontosan, és miért akarja mindenki, hogy nekem gazdim legyen?

És eljött a nap, amikor séta helyett a lány betessékelt egy rázós-gurulósba, amibe én szófogadóan beszálltam, majd egy teljesen ismeretlen helyen, pedig belőle ki (némi hányás után). Ott egészen úgy tűnt nekem, hogy számítottak érkezésemre, érdeklődve fogadtak és úgy viselkedett mindenki, hogy értsem őket.

Nem voltak riadt tekintetek, ugrabugrálások, sikoltozások, hogy „jajj megharap”, semmi ilyesmi. Csak egy baj volt, a lányt hiába kerestem a tekintetemmel, nem láttam sehol.

Iskolás lettem. Próbáltam visszaemlékezni a lány szavaira, azokra a dolgokra, amiket a telephelyi séták alatt mondott nekem, hogy bízzak benne, minden rendben lesz, csak legyek engedelmes az iskolában és tanuljak jól.

Így hát figyeltem és tanultam. Az iskola nagyon-nagyon sokáig tartott, sokkal tovább, mint az azelőtti telephelyes – kék kenneles életem. De én csak figyeltem és tanultam, azt mondták rólam okos vagyok, szófogadó és látják rajtam, hogy nagyon akarok fejlődni. Jól látták.

Tanultam pórázon sétálni, láb mellett, tömegben, zajos helyeken, összeismertettek más kutyákkal, figyelték, hogy reagálok váratlan helyzetekre. Mint kiderül, kötélből vannak az idegeim.

És egyszer csak két tanóra között, megint ott volt a lány, aki elnevezett engem Sanyinak. És hozott magával két másik embert, egy fiút és egy kicsit. Kivittek a kifutóra.

Annyira boldog voltam, hogy össze-vissza nyaltam volna őket örömömben, ha nem lett volna rajtam egy óriási szájkosár. Már máskor is rám adták, soha nem volt a kedvencem, de elviseltem, mert azt mondták, nyugodjak meg, nem kell ez mindig, de bizonyos helyzetekben, igen, a fajtajellegem miatt, meg mert a tanulási folyamat része. Hát jó, legyen, kit érdekel, mikor látogatóim vannak!

Mikor kiörültük magunkat egymásnak, érdekes beszélgetés kezdődött a fejem felett. Csak a lényeget mondom: „hogy teljesít?” „milyen feltételek?” „örökbefogadás” „gazdi”.

Ekkorra már egészen jól megértettem az emberi beszédet, korántsem olyan bonyolult ám, mint azt ők hiszik. Így éppen közbe akartam szólni - hogy az alapítványt ki ne felejtsétek, aki elvisz engem az iskolából, mert arról volt szó, hogy ő keresi majd nekem a gazdit - amikor elköszöntek.

Én megint ott maradtam, az iskola pedig folytatódott. De valami mégis, mintha megváltozott volna. „Gyere Sanyi, te mázlista!” mondták, és egyre gyakrabban emlegettek egy számomra addig ismeretlen szót: kisgyerek. „Kisgyerek mellett szépen kell viselkedni, azért maradtál még az iskolában, hogy ezt is megtanuld, aztán mehetsz is haza.”

Tessék? Hova mehetek? És hol az alapítvány? Az alapítvány nem jön értem, aki majd keres nekem gazdit.? Teljesen kétségbeestem, mi lesz most velem. És vajon, ha mehetek is haza, hol fog engem ez a lány legközelebb megtalálni?

Azóta már biztos kitaláltátok: megtalált! Hazavittek! Ő lett az én gazdim. Most már tudom, mit jelent a szó, gazdi. Mert velük mehettem haza!

Később gazdi elmesélte, hogy az alapítvány az ígéretnek megfelelően, várt és fogadott volna engem, de erre már nem került sor.

Azért nem, mert az esélytelenségemmel, szomorú szemeimmel, annyira hozzá nőttem gazdi szívéhez, mialatt járkált hozzám a kék kennelhez a lelkemre beszélni, hogy nem tudott már rólam lemondani. Azért volt a sok iskola, a rengeteg gyakorlat és feladat, hogy az alapítvány és az iskola is meggyőződhessenek arról, hogy biztonsággal hazamehetek nagyon kicsi kisgazdi mellé.

Ezen a képen, jutalomfalatot kérincsélünk kisgazdival. Amúgy minden rendben.

Sanyi

 

Köszönettel tartozunk:

„Segíts, hogy élhessünk” Állatvédő Alapítvány – Dogó Mentés – hogy a szívén viselte Sanyi sorsát és közbenjárt rehabilitációja érdekében

Gödöllői Kutyasport Központ – hogy vállalta Sanyi rehabilitációját